Öt nap, öt panel (5.)
Avagy így indult a 15 éves, idén Korcsmáros Pál-díjjal kitüntetett 5Panels karrierje. Spuri mesél róla...
Nem olvastad az előző részt? Itt pótolhatod:
Azt hihetné az ember, hogy egy alkotócsapatnak, amelyik nagyjából megfogalmazta önmagát, és egy egészen jól kivehető irányba halad - mégha ezt kitaposatlan úton is kell megtennie - már csak annyi a dolga, hogy szépen lépdel előre különösebb probléma nélkül. És aki így gondolja, annak igaza is lehet. A probléma akkor van, ha az út során a kényelmes túracipő egyik párját a hétmérföldes csizmára cserélik. Nagyjából ez történt a 5Panels-zel is 2013-ban.
Kreatív játszadozás és a beköszönő álom
Van egy aspektusa a 5Panelsnek, amit eddig nem hangsúlyoztam ki eléggé, pedig minden elemében összetartó malterja volt a csapatnak: a lehető legtöbb közös élmény. Persze, a hetenkénti stafétázást (együtt rajzolások) már említettem, emellett a különböző kiadványok elkészítése is fókuszban volt, de nem felejthetjük el a jó hangulatú piknikeket a Margitszigeten, az egyik nyári sátortábort, az évenkénti szülinapi találkozókat a Képregény Kedvelők Klubja vendégeként (vagy épp a Líra egyik könyvesboltjában), vagy a szegedi fesztiválra való le- és hazautakat, vagy a különböző pesti képregényes rendezvényeken a 5Panels-standjánál kialakult bandázást, amikor olyan kupac összegyűlt az asztal mögött a hátizsákokból, hogy leülni sem volt helyünk. De ez cseppet sem érdekelt minket, jó volt együtt.
2012 az egyik legintenzívebb és legkreatívabb év volt a csapat életében, és a fentiekből talán ti is könnyebben átérzitek, hogy mennyire egységes volt a 5Panels. Aztán, ahogy az előző részben említettem, jött a Sötét Erők, ami fenekestől felforgatta minden elképzelésünket, amiben addig gondolkodni mertünk.
Ezen a ponton feltétlenül ki kell térnem arra, hogy az egyik célom mindig is az volt, hogy a csapatnak legyen hivatalos kiadói háttere, mert ez szükséges volt ahhoz, hogy ne feketén kelljen működnünk, és tudjunk számlázni a Képregényfesztiválon vagy a Hungarocomixon (utóbbin egyszer volt is szúrópróbaszerű NAV-os ellenőrzés). Mivel senki nem akart párszáz példányos eladás miatt egyéni vállalkozó lenni, ezért az egyesületi forma mellett döntöttünk, így megalapítottuk a Magyar Képregényalkotók Kulturális Egyesületét, ami aztán nem is lett túl hosszú életű, de arra, amire akartuk használni, arra tökéletes volt. De térjünk vissza a Sötét Erőkhöz…
Emlékeztek még az első részből, mit mondtam, miről álmodott akkoriban minden szerzői képregényes? Hogy egyszer az ő műve is kapható lesz az újságosoknál, mert az mennyire menő már! És akkor jött a Sötét Erők, amiről nagyjából egyikünknek sem volt túl jó véleménye (de ma már nem fogalmaznék meg annyira sarkos kritikát, mint azt tettem annak idején), és azon gondolkoztunk, hogy ha egy ilyen kiadvány kikerülhetett a piacra, akkor mi miért tocsogunk a saját kis posványos mocsarunkban? Abban mindenki egyetértett, hogy ezt a szintet mi is meg tudjuk ütni, és ha lenne egy kis tőkénk, akkor igazából senki nem tarthatna vissza attól, hogy kiadjunk egy magazint.
Már 2013-ban is több százezer forint kellett ahhoz, hogy előre megfinanszírozhassuk az első néhány szám nyomdaköltségét, ami elég sok pénznek számított ahhoz, hogy csak úgy kiszórja az ember az ablakon. Nekem a főállásom mellett pont beesett egy könyvillusztrációs meló, amiből - ahogy osztottam-szoroztam - a végére összejött annyi, amiből akár el is indíthattunk volna egy magazint akkora példányszámban, amekkorával már a Lapkerhez is bekerülhetnénk. Úgy voltam vele, ha nullára kijön, én nem veszítek semmit, viszont egy óriási kalandba vághatunk bele.
Értitek? Adott egy csapatnyi rajzoló tele alkotói energiával, adott a financiális háttér, szóval hirtelen ott találtuk magunkat az álmaink kapujában. Hát, ki tudott volna erre nemet mondani? Mi biztos nem… úgyhogy rövid úton el is kezdtük megtervezni és előkészíteni az EpicLine magazint.
A hegyre fel
Álljon itt egy jótanács: mielőtt bármibe belefogtok, alaposan tervezzetek, mérjétek föl reálisan az erőforrásokat és a lehetőségeket, és ehhez mérten igazítsátok az időbeosztást. Mi/én ezt a saját káromon tanultam meg.
Habár tudtuk, hogy egy-egy rajzolónak mennyi idő kell, hogy akár csak 10 oldalt elkészítsen (főállás mellett előfordult, hogy ehhez hónapokra volt szükség), ezt valahogy teljesen kihagytuk a számításból, és inkább az “álom magazint” akartuk megvalósítani egy 32 oldalas, havonta(!) megjelenő újság formájában. Igen, nem apróztuk el, és teljes nyugalomban voltam, mert a leközlendő anyagoknak nagyjából fele már rendelkezésünkre állt, hiszen a Majd ha Fagy! (ebből lett a Busók) átdolgozva, több részre szedve újraközlésre került. Emellett pedig fél év alatt összehoztuk külön-külön négy sorozat kezdő részét is, úgyhogy az Epicline 2013. szeptemberi indulására* bőven megvolt a tartalom.
* Nyáron - egy hónappal az első szám nyomdába küldése előtt - mikor már erősen reklámoztuk a magazint, váratlanul megkerestek Mohácsról, hogy azonnal hagyjuk el a Busók nevet, mert a busók a világörökség része, és ezért nem használhatjuk a nevet. Nem mondom, elsőre azért megállt bennem az ütő, de a megfelelő hivatalokkal történő egyeztetés után végül bátor maradtam, és nem adtam fel a címet. Azért írok itt egyes számban, mert kiadóként enyém volt a felelősség az esetleges büntetések miatt, így az én jogom volt a döntés is, hogy mennyi kockázatot vállalok be.
Az EpciLineban az elején öt sorozatot indítottunk és mindegyik számban két sztori folytatódott hosszabb-rövidebb oldalszámon. Az alap szériák, mint a Fekete Holló (először Barta Szabolcs vendégrajzolóval, majd Vári Tomi és Vadas Máté párosával), a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai (először Molnár Gábor rajzaival és Kiss Judit színeivel, majd Koska Zoli rajzaival), a Gor láncai (Vadas Máté és Torjai Ádám párosától), a Vadregény (tőlem) és a Busók (a Majd ha Fagy! alkotóin túl Kiss Judit rajzaival) mellett megjelent az 5Pallos (Molnár Gábor) és a Theo (Vári Tomi) is. A havonta jelentkező magazinnal, benne az emelt fővel felvállalható, Alfabéta-díjas* tartalommal határozottan felkavartuk a szerzőis állóvizet.
* 2014-ben az MKSZ által kiosztott díjak mindegyike a 5Panels valamelyik alkotójához vándorolt. Kép-regény kategóriában Pádi és Molnár Gábor A munka gyümölcséért, kép-novella kategóriában Molnár Gábor a Szekerce és Szemerce első részéért kapta az Alfabéta-díjat, míg a Korcsmáros Pál-díjat nekem ítélték oda.
Egy évig bírtuk az iramot, ami alatt megjelent 9 szám plusz egy nyári összevont szám (Theo), aztán érezhetően elfogyott a lelkesedés, alábbhagyott az alkotói lendület, rutintalan piaci résztvevőként pedig nem voltunk felkészülve arra, hogy mi lesz, ha beérjük a holtpontot, és elfogy a leközölhető alapanyag. Így ott találtuk magunkat, hogy ritkulni kezdett a megjelenés és ezzel csökkent az eladott példányszám is, ami miatt a 12. számtól kevesebb példányban nyomtuk a magazint, így a Lapkernek már nem tudtunk küldeni terjesztésre. Lényegében 2015-re az EpicLineból újra egy szerzőis, rendezvényes eladásokra bazírozó kiadvány lett, és ugyanoda érkezett vissza, ahonnan elindult. Ettől függetlenül nagyon jó kaland volt, és mind veszítettünk volna, ha nem vágunk bele.
Mellékhatások
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az EpicLine miatt valahogy két frontra oszlott a csapat. Abban mind egyetértettünk, hogy egy komoly magazin csak akkor működhet, ha annak van szerkesztője, aki tudatosan építi fel a tartalmat, és összeszervezi a munkát. Mivel én voltam a finanszírozója, ezért - a kontrollmániám miatt - a szerkesztést is a saját kezembe vettem, amivel kicsit a magam kis játszóterévé tettem a magazint, amiben a 5Panels tagjainak egy kis része vett csak részt, a többiek pedig közben tovább folytatták a csapattól inkább megszokott, antológia jellegű kiadványok készítését. Azt hiszem, talán volt is ebből feszültség és egy belső krízis is (a harmadik a sorban).
Talán pont az EpicLine visszaesése kellett ahhoz, hogy a 5Panels újra egyesüljön, viszont ezzel egy időben - magánéleti okokból - én magam is kezdtem egyre kevesebb időt és energiát beletenni a csapat életébe. Eközben a másik fronton Pádi és Szebeni Peti folyamatos újonckeresésben voltak, és mindig igyekeztek újabb tehetséges alkotókat felkutatni és behívni a csapatba. Olyan új barátságok kezdtek kialakulni a csapaton belül és kívül, amikből én már teljes mértékben kimaradtam. Nem a 5Panels lökött ki magából, hanem élethelyzetemből fakadóan (házasság, gyerekek) esélyem sem volt folytatni a közös munkát velük. Nem tudom, mikor történt, talán 2015-ben, vagy 2016-ban, de volt egy pont, amikor formálisan is átadtam a 5Panels vezetője címet, amit gyakorlatilag egy ideje már egyáltalán nem teljesítettem ki.
Zárszó
Hogy ezután miként alakult a csapat élete, arra már nincs hiteles rálátásom, de talán megéneklik azok, akik a kezdetektől fogva mai napig tartják a frontot: Pádi, Szebeni Peti, Kosi, Molnár Gábor, Darina, Kiss Judit, Lénárd Laci, Halter Andris - bocs, ha kihagytam bárkit is. Az, hogy 2026-ban, 16 évvel az indulás után a 5Panels nemcsak létezik, hanem egyre színesebb kínálattal képviseli a magyar alkotói szcénát, rendkívül örömmel tölt el… és nagyon jó volt az élete részének lenni.
Srácok! Gratulálok a Korcsmáros Pál-díjhoz! Jóval hamarabb megérdemeltétek volna. Szívből örülök, hogy vagytok.
Tálosi András (Spuri) - a Bubi Bolt szerkesztője
